Engedjék meg, hogy elsőként idézzem Vera Molnar 1997-es Egy fekete vonal szólója című poétikus szövegét, amelyet Kovács Anna Zsófia fordított magyarra.
„Egy vonal, ami átlép, egyesít, áthidal, áthalad, felfedez, átböngész, átkutat, előre halad, visszafordul, tétovázik, tapogatózik, lassít, ugrál, meggondolja magát, irányt vált, felmegy, leereszkedik, tapos, letér, kanyarog, átlósan, fent, lent elhalad, a lap szélére húzódik, az éjszaka végéhez, messzebbre, túl messzire ér, elrepül, óvatosan visszavonul, belegabalyodik, visszaesik ugyanabba a nyomvonalba, dombokon és völgyeken halad át, keresztez, újra keresztez, majd elágazik, fut, húz, bátran rohan, elszántan, úgy ahogy, kimért léptekkel jár, makacsul, nehézkesen, fürgén, lassan, bután, bizonytalanul, kifarolva, hosszú lépésekben, rövid lépésekben.
Egy vonal, mely elhajlik, kígyózik, kanyarulatokat, csomókat, hurkokat formál, arabeszkeket rajzol, ugrándozik, bukfencezik, szaltózik, előre-hátra halad, egyhelyben toporog, cikcakkozik, félrelép.
Egy vonal, amely visszafordul önmagába, bezárkózik, csavarodik, vonszolja magát, elkalandozik, eltéved, megüti magát, összeütközik, megsérül, elsüllyed, felkunkorodik, felegyenesedik, megfordul, behúzott farokkal eliszkol, véletlenszerűen sétál.
Ugrálva, csúszva, tapogatózva, egy lábon szökdécselve, lökdösve, menekülve, pályáját igazítva, zuhanva, bukdácsolva, fordulva, megkerülve, botladozva, kúszva, csúszkálva, gurulva, süllyedve, összeesve, újra meg újra indulva és őrülten kitartva haladó vonal. Egy vonal, mint egy önéletrajz, mint minden korábbi tevékenységem: életem összegzése.”
Vera Molnar élete vonalak mentén halad. Több, mint hét évtizede alakuló, mozgásban lévő életműve, egyetlen folyton megújuló, végtelen gondolatfolyam. A vonal, a rajz számára a mindennapi élet elengedhetetlen része, szükséglet, megállíthatatlan késztetés.
Molnar 1947-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd tanársegédként ott is maradt. Szakdolgozatát Cézanne és a kubizmus problémájáról írta. Későbbi férjével, a szintén festőként végzett, majd a tudományos percepciókutatás felé forduló Molnár Ferenccel (François Molnarral) együtt 1947 májusában egy állami ösztöndíj jóvoltából Rómába utazott, majd decemberben egy hatnapos vízummal Párizsba ment. Vera Molnar azóta is itt él, jelenleg is aktív és jövőre lép a 100. életévébe. Hivatalos pályája viszonylag későn indult: ötvenkét éves volt, amikor 1976-ban megrendezte első egyéni kiállítását a Polytechnic of Central Londonban. Művészete az 1960-as évek Franciaországában a hűvös geometrikus absztrakció és a konkrét művészet felől indult. Ám többek közt a François Molnarral való közös munka hatására Vera is felismerte, hogy a művészet logikája elsősorban vizuális, plasztikai, érzéki és nem matematikai szabályokon alapuló.
Kezdetben egészen egyszerű algoritmusokkal kísérletezett. Michel Philippot zeneszerző javaslatára 1959-től a „machine imaginaire” módszerét követve, lépésről lépésre, szabad kézzel rajzolta meg sorozatait. A hatvanas évek közepétől már a valódi számítógép és a plotter segítségével aztán egyre szisztematikusabban játszotta végig az alapformákban rejlő variációs lehetőségeket. Koncepciója egyszerű: egy rendezett alapstruktúrába belehelyezni valami rendetlent, a művész kifejezésével „1 % rendetlenséget”: egy másik irányt, színt, vagy vonalvastagságot. A komputer által generált véletlen segítségével Vera sorozatok százait hozza létre, melyben formai lehetőségek egész spektruma tárul fel. Hogy aztán a változatok analízise révén rátaláljon – akár egy véletlen mutációnak köszönhetően – a „kielégítő esztétikai állapotra”. E munkamódszerben tehát a felfedezésen van a hangsúly: a véletlen érdekli, a meglepetés. „Monotonitás, szimmetria, meglepetés” – idézte egy alkalommal Charles Baudelaire Fleurs du mal-hoz írt bevezetőjének sorait, majd hozzátette: „ez az én programom”. A másik, Vera által előszeretettel idézett mondatot pedig Paul Kleenek tulajdonítják, miszerint: „A zseni: hiba a rendszerben”. Sorozatai a szabad kézzel készített rajzok szimulációja a komputer segítségével. Ám a döntés és a választás a művész kezében van.
Vera szisztematikus művei tehát ötvözik a struktúrát és a véletlent, kitartóan vizsgálja a rend és a rendetlenség határvidékét, azt a pontot, zónát, ahol a rend rendetlenségbe, a rendetlenség rendbe fordul. Felfogásában a számítógép használata gazdagítja az érzékeket, kifinomultabban mutat rá az elképzelésekre, illetve közelebb visz az elképzelhetetlenhez. Az algoritmusokkal való szüntelen játék egyfajta önmegismerési folyamat is, hiszen a komputerrel való interakció saját késztetéseire, ismétlésekre, mániákra, vágyakra is azonnal reflektál.
Vera és François Molnar 1960-ban alapítója volt a később GRAV néven ismertté vált kísérleti művészeti kutatócsoportnak. És bár nézetkülönbségek miatt korán kiváltak belőle, a csoport tudományos kutatásra épülő demokratikus, kollektív művészeti krédója a későbbiekben is fontos maradt a számukra. Vera ez utóbbiból kiindulva kérdez rá a művészi intuíció, a művészi autoritás mibenlétére. A vonal nála felülkerekedik a művészi kézjegy, az autentikus gesztus minőségen. Vonalai, rajzai szervesen emelkednek ki a fehér lap síkjáról, belülről fakadónak, nem pedig kívülről ráhelyezettnek tűnnek. Vera számára a művészi intuíció a komputer random walkjával, végtelen bolyongásával kezdődik.
Mindez a legjobban talán az egyvonalas rajzain érhető tetten. „Leteszem a ceruzámat a papírra, elindulok vele valamerre, aztán egyszer csak felemelem és kész a mű.” – nyilatkozta egy alakalommal. Példaként, a kiállításon látható Mont Sainte-Victoire sorozatot említhetnénk, melyen az oda-vissza futó vonalaknak nemcsak a száma nő lapról lapra, hanem a vastagsága is. Az eljárás következtében egymást hol keresztező, hol kioltó, hol összeolvadó görbék struktúrája jön létre, mely szinte behálózza és játékban tartja a művészt és a műveket szemlélő nézőt egyaránt. Az egyvonalas művein tetten érhető, néha kissé céltalannak tűnő, ide-oda mozgás jellemzi legjobban a művész végtelen gondolatfolyamát.
Molnar egy szövegében arról írt, hogy nem szereti a befejezett képeket, amelyek bekeretezve lógnak a falon, afféle uralkodóként trónolva a nekik kijelölt helyen. Nem szereti a zártságukat, a magabiztosságukat. Kétségbe ejti a tudat, hogy már nem változtathat rajtuk, nem adhat hozzájuk és nem is vehet el belőlük. Hogy a rátalálás kalandja véget ért. „Amit viszont szeretek – írta egyhelyen – az a befejezetlen, a létesülő; naplóm rendezetlen lapjainak egymásutánja. Ezek a kis vázlatok, kollázsok, számítógépes rajztöredékek, amelyek aligha akarnak »szépek« lenni, makacsul ugyanazt a barázdát vájják, minden alkalommal egy kicsit másképp. Szeretem késztetéseimnek ezt a makacs és szenilis oldalát.”
Talán épp e makacs késztetések teszik Vera Molnart az olyan „rátaláló” művészek rokonává, mint amilyen Cezanne is. A Cezanne képzeletét is fogva tartó Mont Sainte-Victoire görbéjében, vagy Dürer Melancholiájának bűvös négyzetében rejlő variációs lehetőségek szisztematikus végig játszása Vera számára hasonlóan erős ösztönzés, mint Cezanne esetében a „képződő” természet megragadása. Ezért áll a variáció, és a szerialitás gondolkodása középpontjában Életműve – ahogy monográfusa, Vincent Baby találóan megjegyezte – „work in progress”, eredet és vég nélküli széria.
Az individuális önkifejezéssel és a „kész” művel kapcsolatos kételyek ellenére művészete mégis összehasonlíthatatlanul személyes, egyedülállóan szellemes és játékos. Munkáin a struktúrát és véletlent összekapcsoló szisztematikus geometria sajátos érzékenységről árulkodó vonásokkal párosul.
Vera komplex rendetlenségeiben a pontok és a vonalak kapcsolódások és relációk dimenziójában érthetők meg. Egyfajta mátrixban, az elkülönülés és az elidegenedés ellenében ható erős, végtelen textúrában. Ritmusokra és algoritmusokra épülő munkái ezáltal a másikra való nyitottságot és a kölcsönösen megosztott valóságokban való kapcsolódás lehetőségét is felvetik.
Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit évtizedek óta szisztematikusan építkező, páratlanul gazdag gyűjteményében Vera Molnar főszereplő, nemcsak azért, mert ő képviselteti magát a legtöbb művel, hanem a régi személyes ismeretség, barátság nyomán is. Judit és András évtizedek óta kitartó következetességgel dolgozik Vera Molnar folyamatos hazai bemutatásán, megismertetésén és az életmű értő interpretációján. Fáradozásaiknak – semmiképp sem az utolsó – de talán az egyik legfontosabb eredménye ez a 99. évfordulós kiállítás és a jövőre tervezett nagyszabású centenáriumi tárlat és konferencia.
Értő interpretáció dolgában pedig nem is találhattak volna jobb társra Rényi Andrásnál, aki ezúttal úgy rendezte el a Szöllősi-Nagy–Nemes gyűjtemény Vera Molnar anyagát, hogy a ritmusok és algoritmusok összefüggő mintázatai révén minél világosabban láthatóvá váljék a művészi gondolatmozgás ritmusa, Vera vonalak mentén felsejlő önéletrajza. Kurátori koncepciójában az azonos vizuális logika köré szervezett műcsoportok váratlan felismerésekre sarkallják a befogadót, teret engednek a meglepetésnek, melyben újra és újra tetten érhető Vera Molnar „saját játékszabálya”.
A Modern Műtár alsóbb szintjein ugyancsak Rényi András által kezdeményezett „játszma” tehát itt folytatódik fent, én pedig – Judittal, Andrással és Andrással együtt – arra biztatom önöket, hogy lépjenek be a Vera Molnar képeivel közös játékba.
Megjelent: Élet és Irodalom, LXVII. évfolyam, 30. szám, 2023. július 28.
